Sokszor gondolkodtam már el azon, hogy mi a különbség a család, a barátok és a szerelem közt. És arra jutottam, hogy a család csak egy kötelező eleme az életünknek, de egyébként nem élvezzük.
Családja az embernek egyszerűen van, mindenkit megszül valaki, és akkor legalább ők ketten egy család. Van, hogy több tagú, mert esetleg az apuka is velük marad és akkor már három fősek. És így tovább. A szülők felnevelik a gyerekeket, együtt maradnak, jól megértik és ismerik egymást, mert többnyire együtt laknak.
De a barátokat az ember választja. Valószínűleg mindenki olyan barátot választ, akinek hasonló az érdeklődési köre, a gondolkodása, a humora, az életfelfogása, mint neki. A családban ugyanezt nem lehet megtenni. Az van, amit kapsz. Ráadásul ott nagyok a korkülönbségek is: a hagyományos értelemben vett barátság nem lakulhat ki szülő és gyereke között, esetleg egy fiatalabb nagybácsival, ritka esetben.
Ilyen módon elméletileg nagyon kicsi a valószínűsége, hogy olyan családba kerülj, ahol megtalálod a többiekben a saját értékeidet. Ez persze eléggé árnyalt kép, hiszen nem esik messze az apja a fájától, vagyis amikor a szüleid nevelnek, úgy nevelnek, ahogy a ő személyiségük diktálja, ilyen módon te is olyanná válsz, mint ők. Ráadásul a genetika miatt ez még inkább jellemző.
De még így se valószínű, hogy őket választanád barátaidnak, ha előtte nem ismernéd őket. Így arra jutottam, hogy a család a legtöbb esetben nem is lenne olyan fontos az embernek, csak a kulturálisan belénktáplált empátia az, amivel a szüleinkhez ragaszkodunk. Amúgy lehet, hogy csak szépen megköszönnénk nekik, hogy felneveltek minket.
De úgy vélem, ezen nem lehet változtatni. Elméletileg lehet, hogy igazam van, de gyakorlatilag nem lehet megvizsgálni, hogy egyes emberk miért és mennyire szeretik a családjukat a barátaikhoz képest. A szerelem már sokkal egyértelműbb. Ott nyilvánvalóan magasabb a szeretet mértéke, mint a családtagok felé, jobban is fáj az elvesztésük.
Azt hiszem, ez így van jól.
Családja az embernek egyszerűen van, mindenkit megszül valaki, és akkor legalább ők ketten egy család. Van, hogy több tagú, mert esetleg az apuka is velük marad és akkor már három fősek. És így tovább. A szülők felnevelik a gyerekeket, együtt maradnak, jól megértik és ismerik egymást, mert többnyire együtt laknak.
De a barátokat az ember választja. Valószínűleg mindenki olyan barátot választ, akinek hasonló az érdeklődési köre, a gondolkodása, a humora, az életfelfogása, mint neki. A családban ugyanezt nem lehet megtenni. Az van, amit kapsz. Ráadásul ott nagyok a korkülönbségek is: a hagyományos értelemben vett barátság nem lakulhat ki szülő és gyereke között, esetleg egy fiatalabb nagybácsival, ritka esetben.
Ilyen módon elméletileg nagyon kicsi a valószínűsége, hogy olyan családba kerülj, ahol megtalálod a többiekben a saját értékeidet. Ez persze eléggé árnyalt kép, hiszen nem esik messze az apja a fájától, vagyis amikor a szüleid nevelnek, úgy nevelnek, ahogy a ő személyiségük diktálja, ilyen módon te is olyanná válsz, mint ők. Ráadásul a genetika miatt ez még inkább jellemző.
De még így se valószínű, hogy őket választanád barátaidnak, ha előtte nem ismernéd őket. Így arra jutottam, hogy a család a legtöbb esetben nem is lenne olyan fontos az embernek, csak a kulturálisan belénktáplált empátia az, amivel a szüleinkhez ragaszkodunk. Amúgy lehet, hogy csak szépen megköszönnénk nekik, hogy felneveltek minket.
De úgy vélem, ezen nem lehet változtatni. Elméletileg lehet, hogy igazam van, de gyakorlatilag nem lehet megvizsgálni, hogy egyes emberk miért és mennyire szeretik a családjukat a barátaikhoz képest. A szerelem már sokkal egyértelműbb. Ott nyilvánvalóan magasabb a szeretet mértéke, mint a családtagok felé, jobban is fáj az elvesztésük.
Azt hiszem, ez így van jól.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése