Most egy történetet álmodik, amit ő maga ír. A történet egy hajóban játszódik, ami az örök jég földjére tart. Csak írja, írja, érzi, hogy kezd kicsúszni a történet a tolla alól, de nem hagyja abba. A hajó aztán megérkezik egy szigetre, hősünk már a történet része, nem ő vezeti a szálakat. A hajóskapitány szemére hányja, hogy ez nem az örök jég földje, miért hozta ide őket? A hajóskapitány nevet, kineveti őt, az irót, aki megálmodta őt, aki életet adott neki. Aztán emberek jönnek, kipakolják a rakományt, a kapitány meg csak nevet, nevet, hősünk egyre jobban haragszik rá. Az emberek, akik jöttek durvák, véresek, fél szemük bekötve. Csak pakolják az árut, a kapitány nevet, hősünk álmodik, azok meg pakolnak, a kapitány nevet.
Hősünk aztán erőt vesz magán, kezébe ragadja a tollat, a kapitány egyre inkább nevet, de már az írónál ismét az irányítás. A kapitány abbahagyná a nevetést, az emberek a pakolást, de az író nem hagyja. A kapitány fuldoklik, az emberek fáradnak, de sietniük kell, az író diktál. A kapitány csak nevet, az emberek pakolnak, az író keseűen mosolyog. Már majdnem felébredt, be kell fejeznie gyorsan, tudja, hogy csak álmodik. A kapitány meghal, az emberek meghalnak, az író boldog, keserűen boldog. Megírta. Befejezte. Győzött. Még liheg egyet, aztán belényilall egy emlék, egy fájó, de édes emlék, egy könyvről amit olvasott. Hiányzik neki a könyv. Nagyon.
De ő olyat nem tud írni. Arra képtelen.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése