Azt szoktuk mondani, hogy igazságtalan az élet. Azokat viszi el hamarabb, akiknek még annyi dolguk lenne ezen a földön. De ki lenne az, akire ez nem igaz?
A halál az élet legtermészetesebb velejárója. Mindenki meg fog halni, és szerintem néhány őrült kísérletezőn és egynémely bolondon kívül mindenki tudja, hogy meg fog halni. Kaszás Attila egyszer azt mondta, hogy nem fél a haláltól. Én se félek tőle. Csak tudjam, hogy jó messze van még.
Amíg valakinek nem válik teljesen világossá, hogy meg fog halni, egészen másként gondolkodik a saját haláláról. Nemrég olvastam egy blogot, egy HIV pozitív írja. Vagy írta. Ő tudja hogy meg fog halni. A leletei alapján akár még tíz évet is élhet. Tíz hosszú évet. Milyen tíz évet úgy leélni, hogy tudod, meg fogsz halni? Hogy lehet bármibe is belekezdeni? Úgy gondolom, egy ember életében a legfontosabb egy társ megtalálása. De - azon túl, hogy nem szeretkezhet vele - hogyan lesz képes beleszeretni bárkibe is? És hogyan várhatja el, hogy belészeressenek? Így tényleg nem élet az élet. Nem csoda, hogy az utolsó bejegyzése egy hónapja volt, és legutóbb az öngyilkosság foglalkoztatta...
Érdekes, hogy a halálról írok. Pedig sohase foglalkoztatott igazán. Most, hogy megint megdöbbentem, számba vettem, hogy eddig én mikor találkoztam a halállal életemben.
A legelső volt a legfurább. Öt-hat éves lehettem, amikor meghalt nagymamám egyik szomszédja Nyíregyházán, akivel sokszor mentünk taxizni, mivelhogy taxisofőr volt. Addig nem volt valami éles képem a halálról, csak filmekben találkoztam vele, és nem nagyon értettem, hogy most akkor mi van... Meghalt? És most? Azért elvisz még egy körre? Nem, már nem - mondták. Tényleg fura volt.
Ezután sokáig csak olyan idős rokonaim haltak meg, akikkel nagyon ritkán találkoztam:
- János bátyám, a seprűkészítő (1 találkozás (és egy kis seprű))
- Margitka néni, szintén nagyi-szomszéd, akinél mindig volt kockacukor (kb. 30-40 találkozás)
- Anyukám nagybátyja, aki életemben először elvitt motorozni, azóta se voltam (1 találkozás)
- Erzsike néni, újabb nagyi-szomszéd (5-6 találkozás)
- Dédike. Ez volt az első, ami igazán megrázott, pedig nem álltam valami közel hozzá.
- Pista bátya, a másik nagymamám testvére. Ez még jobban megviselt, de még mindig inkább csak megdöbbentett.
Amik ezután jöttek, időben már sokkal közelebb estek a mához, de egyik se rokoni. Viszont annál lesújtóbbak, ezért nem is kívánom részletezni őket. Először az egyik osztálytársam, Barbi édesapja halt meg, üzemi balesetben. Az osztályban mondták meg, és én akkor nem tudtam, mit gondoljak. Ez volt az első olyan eset, amikor olyan ember halálát kellett megéreznem, aki még fiatal volt, és semmi köze nem volt a halálhoz...
Aztán Zsófié. Rákban. Az első temetés, ahol sírtam, pedig nem ismertem. Azért sírta, mert láttam egy barátomat elveszteni az édesapját. Érte sírtam. Egy hónapra rá összejöttünk Zsófival. Sokat mesélt róla, és nagyon szerette az apukáját. Nagyon jó apa volt, ezt biztosan tudom. Még mindig eszembe jut néha, ahogy neki jutott eszébe ő. Olyankor nem tudtam, mit tegyek. Fel sem foghatom, milyen lehet neki. Néha ugyan vitatkoztak, de utána inkább vitázott volna vele tízszer annyit. Csak élne még. Akárhogy is, de ez tette rám a legnagyobb befolyást. Még mindig elszorul a torkom, ha rágondolok.
Most nem is tudok többet írni.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése