Vége. És most megint elfogott egy kicsit a pánik, hogy akkor én most mit fogok csinálni? Tanulni egyelőre annyira nem kell, pedig így utólag, azért élveztem. És megszerettem a mikrót, persze csak azért, mert végre megértettem és átláttam. Már majdnem teljes a kép, a négyes meglehet. De nem ez a lényeg.

Hanem hogy akkor most mi van. Megint van egy feladat: el kell tudni magam foglalni és ez nem szabad, hogy az internet legyen. Több tervem is van a téli szünetre:

• megírom a lapmenedzseri pályázatomat (kiderült, hogy még fizetést is kapok érte, pedig anélkül is elvállaltam volna), amit megnyerek, mert ez az állás kell nekem
• szervezem a Szakmai Heteket
• megyek fotózni végre… viszem az állványomat és BME-t fogok fotózni, meg Budapestet, meg embereket, meg pályaudvart, meg temlomokat, meg éjjeli Dunát, meg holdat, meg hosszúzáridős éjjeli sugárutat
• elolvasok három könyvet – ez nem tűnik soknak, de vissza kell szoknom az olvasáshoz, és az nem megy egyről a kettőre
• utána, ha lesz kedvem, folytatom a regényemet
• elkezdek megtanulni gitározni
• matekot, és lehet, hogy mikrót is tanulok, amennyiben vizsgáznom kell belőle; ebben az esetben kiképezem magamat mikró-korrepetítornak, mert úgy érzem, hogy átlátom és tudnám csinálni
• szerzek képeket és kiragasztgatom a koliszoba falára
• találkozom legalább nyolc, számomra fontos emberrel
• mindehhez előre jól beosztom az időmet > mellesleg ezt is meg kell tanulnom

De, halljátok, néhány napja úgy érzem, hogy boldog vagyok és jól mennek a dolgaim. Énekelek az utcán. Örülök a napsütésnek és a szélnek. Integetek a buszon utazó gyerekeknek. Az emberek szeretnek.