Szétszór a sors, mint szél a port...

Ez a ballagási daloknak a legszebb két sora, de a legfájóbb is. Hazafelé menet leszakítottam egy ilyet, és szétfújtam, és megfigyeltem, hogy viszi őket a szél. És annyira durván szimbolikus az egész. Együtt nevelkedünk, szétszóródunk, megtaláljuk a helyünket, letelepszünk.

Én nagyon boldog vagyok, hogy ilyen nyolc évem lehetett, és ilyen osztályom. Annyira elmondhatatlan érzés, hogy nem egyedül a barátaimra, hanem bármelyik, értsd: bármelyik osztálytársamra számíthatok, ha baj van. És bármelyikükkel szívesen találkozom majd, még azokkal is, akikkel csak keveset beszéltünk, mert még hozzájuk is kötődik néhány emlék. És majd milyen jó lesz meglátni őket a metrón, vagy az utcán, és odamenni, és (legalábbis a mostani állapotomban) akár meg is ölelni. És milyen jó lesz találkozni velük a gyakori osztálytalálkozókon.

És büszke is vagyok az osztályomra. Hihetetlen, mennyit hozzá tud tenni az emberhez egy közösség. Tényleg nagyon fontos tartozni valahová, és ez nálunk tökéletesen megvan. Nem tudnék jobb osztályt elképzelni, és kívánni sem senkinek.