Két gyönyörű ember

Az Alice nénivel való utolsó órán alig bírtam visszatartani a zokogást, az a minimum, hogy sírtam. Pedig nem mondott semmi különöset. Csak hogy vár minket ezután is, sőt ezután még sokkal jobb lesz a kapcsolatunk... Hozott zenét, meg verset, meg szöveget, és felolvasta, és mi meg csak sírtunk, és mindenkit megölelt.

És nagy büszkén úgy gondoltam ezután, hogy Gyuriczánál nem fogok sírni. Ment kb. addig, amíg ő is majdnem elsírta magát, amikor belépett a terembe. Besötéttettünk neki, és meggyújtottuk az összes maradák mécsesünket, minden asztalra jutott vagy három. És ő se mondott semmi meghatót. Mégis olyan emberek is sírtak, akikről fel se tételeztem volna. Hülyeség az, hogy a második osztályfőnökünk volt, mert sokkal... sokkal több volt ő.

Ez a két ember az, akik a legtöbbet jelentették nekem a Hermanos éveim alatt. Tényleg, valóban csodálatos emberek, és nagyszerű, hogy a barátaimnak mondhatom őket.

Mindenkinek az anyukája a legszebb. De ők is gyönyörűek.