A kettő az egy

Tegnap még jól indult minden, úgy, mint a többi nap.

Fakultáción természetesen honfoglalóztunk, aztán apával meg Bálinttal (a tesóm) elmentünk a Corába, mert mennek ők is Farkassal kirándulni. Aztán olyan fél hét körül hazaértem apukámhoz, és Zsófi hívott. Elmondta, hogy sikerült szállást találnia az Őrségbe, ahová az osztály egyharmadával megyünk nyáron kerékpártúrákra. Ezzel volt a baj...

Én két hónapja keresem a megfelelő szállást, tavaly is én intéztem ezt. Idén még a pesti utazási kiállításra is elmentem, nagyrészt emiatt. De azt a házat, amit ő talált, sehol nem hirdetik, meg se lehet találni. És jó. Olcsó. Nagyon olcsó és nagyon jó. Oda kell mennünk, ez világos... De én voltam a főszervező! Milyen szervező vagyok én? Még ezt se tudom elintézni...

Az utóbbi napok érdektelensége, a semmirekellőség érzése, az elkeseredettség a maximumra hágott bennem... Tegnap és ma is sírtam... ki vagyok borulva... Már jó sok hete nem éreztem ilyet, legalábbis ilyen erősen azt, hogy hiányzik... Most annyira jó lenne, ha megölelhetném... Megint felvillantak a régi érzelmek bennem, és jelenleg nem is nagyon tudok különbséget tenni a mostani érzéseim, meg a mondjuk 3 hónappal ezelőttiek között...

Csodálatos volt az az év... Életemnek magasan a legszebb éve volt. Erre legalábbis mindig így fogok emlékezni, mindaddig, amíg nem lesz egy mégjobb... Remélem, hogy lesz. Miért is ne lenne? Azért, mert mindketten tudtuk, hogy hogy ennél szebb és jobb nincs, mint amit mi érzünk egymás iránt. Ebben biztosak voltunk... ha ez tényleg így is volt, akkor mit fogok én csinálni az életem toábbi részében?

Eszembe jutott megint, így iskolaszünet alklámán a nyári szünet, amikor olyan jó volt... olyan nyugodtan és békésen tudtunk együtt lenni. Úgy éreztem, hogy megérkeztem, otthon vagyok. Ez az, amire szükségem van... egybeolvadtunk lelkileg... ez felemelő volt. Olyan, amilyet soha nem is gondoltam volna korábban, hogy létezik.

Időben ilyen távolságból már így látom a dolgot. Különösen furcsa így írni, hogy tudom, hogy Zsófi is elolvassa ezt. De végülis neki ezzel semmi újat nem mondok. Ő is így van vele. Nem az egy évet nem tudom elfelejteni... az idő most mindegy. Azt nem tudom elfelejteni, hogy ő én voltam, én meg ő. Nem volt különbség...

"Mi már nem járunk. Ez annál több, tehát nem is szakíthatunk, igaz?" "Igaz."

Ez az érzés tört rám megint... megint ilyet akartam érezni, és nem lehet... nem lehet... és túl sokat gondolkozom. Nem kéne...