Hát nem ez lesz a kedvenc bejegyzésem

Mindig, mikor hazamegyek, össze-vissza gondolkodom, így volt ez most is. Arról, hogy hová tűntem. Én, mint olyan. Tudod, kedves naplóm, sok-sok ismerősömnek nagyon bejött ez az új élet, ez az egyetemista, nagybetűs élet, amit én is mennyire vártam. De nem jól kezdődött, és utána már nem találtam meg magam. Merthogy még mindig két részből állok: egy nagyon közösségi, és egy pihizős, egyedüllévős, bebújós részből. Egyik se megy túl jól.

Utóbbinak időhiány-jellegű oka van: túl sok közösségi dologban akarok részt venni, így nem jut idő magamra, de ezen mostanában sikerült változtatnom, mégpedig azzal, hogy egyszerűen nem vállaltam el annyi mindent. Így van időm most rád is, kedves blogom, meg arra, hogy a holnapi zh előtt olvassak egy kicsit, csak egy egészen kicsit, max. három órát.

A közösségi része csak félig-egyharmadig megy, hiszen az új barátaimmal (ugye érzed az iróniát, kedves naplóm) jól érzem magamat, (remélhetőleg) ők is velem, de nem sikerült igazán megmutatnom magamat nekik, legalábbis nem mindenkinek és nem teljesen. De azért ez alakul. Ami viszont jobban bánt, azok a “régi barátaim”, akikkel alig-alig tartom a kapcsolatot, és nem azért, mert nem hiányoznak. Hanem mert félek, hogy én nem hiányzom nekik. Sok-sok vidám régi barátnak, akik mind boldogok, egyszerűen IQ-ból nyomják az életet (érted?), nem akarok panaszkodni, vagy úgymond időt rabolni tőlük, hisz’ megvan nekik a saját életük, amibe én talán nem is férek bele. Szeretném, ha nem így lenne, sőt hiszem, hogy nem így van, de így érzem. Igenis hiányoznak. És nem csak a barátok.

Tudod, kedves naplóm, én néha még számomra is egészen meglepő önbizalomhiányban szenvedek.