$}&=^'Ł×đ#ߤ[

Elegem van. Most már végeláthatatlanná gyűrűztek a tanulnivalók, nincs kedvem semmihez, utálom a szobatársamat, most szar kedvem van, és nincs senki itt aki megvigasztalna. Ma lesz a gólyabál, de már ahhoz sincs kedvem. Igazából tudom, hogy az veszi el a kedvemet, hogy tudom, mennyire le vagyok maradva a tanulásban és mennyire reménytelen ez az egész. Ma mikrógyakon volt oylan feladat, amilyenről még nem is hallottam, hát hogy fogom tudni én megírni a zh-t 40/23-ra? Nincs fényképezőm, de időm se lenne, vagy ha lenne is, nem fényképezésre szánnám, hanem tanulásra.

Ezenkívül van a Liska* is , amit igazán akarok csinálni, fontos is, hasznos is, de az a tanulásból venne el időt. És mellesleg annyira nem élvezetes, hogy önfeledt kikapcsolódást nyújtson. Az egyetlen személy, aki már nagyon hiányzik, vele se tudok találkozni, mert egyszerűen nem. Nincs időm. Még csak nem is válaszoltam az sms-ére.

Itt van a gólyabál, amin nem fogok táncolni, mert nem volt kivel, pedig úgy szerettem volna. Persze ez se baj, mert akkor sok óráról hiányoznom kellett volna és nem tudtam volna pihenni meg tanulni. Komolyan, akkora stressz van rajtam, és ezen csak az segítene, ha megállás nélkül tanulnék és elérném azt a szintet, ami számomra megfelelő, azaz meg tudjak oldani bármilyen mikrópéldát a feladatgyűjteményből, értsem és tudjam a matekot, és legyek képben a menedzsmenttel, amiből rohadt nehéz főfőfő-zh lesz hetfőn.

Még van esélyem ezen állapot elérésére, de most akkor is bassza meg a kurvaélet.