Pénzt kaptam

Apukámtól, nagyitól, és pénzt fogok a másik nagyitól, nagybátyámtól, keresztszüleimtől. Amivel az a bajom, hogy az emberek azt hiszik, hogy a karácsonyi ajándék abból áll, hogy vásárolunk valamit a szeretteinknek. Vásárolni. Mintha másból sem állna az élet, csak vásárolunk. Ezzel még nem volna baj.

Csakhogy ez a vásárlás odáig fajult, hogy most már azt hisszük, hogy az ajándéknak a pénzbeli értéke számít. Ha vettünk valakinek egy papucsot 3000-ért, az még nem elég, még vennünk kell 2000-ért valamit, hogy meglegyen az 5000. És akkor érezzük, hogy igen, eleget vettünk.

És ha nincs ötleünk, nem vásárolunk. Odaadjuk az árát karácsonyra. Tessék fiam. Vegyél belőle magadnak azt, ami kell neked. Én nem tudom, mire van szükséged. És akkor hol a meglepetés? Hol az ajándék? Egy gyertya. Köszönöm, tetszik. Tényleg tetszik. Szép ajándék.

Ha annyira ide akarják adni azt a pénzt, ideadhatják évközben, apránként. A karácsonyban az a jó, hogy átadjuk a másiknak az ajándékot. Konkrétan, oda a kezébe, azt az ajándékot, ami úgy van készen, ahogy odaadtuk. Nem úgy, hogy majd abból lesz valami, amit akarsz fiam.

Nagyi szokta azt mondani, hogy nem kell semmit vennünk neki, annak örül a legjobban, ha készítünk valamit. Ezzel egyetértek. Én is annak örülnék a legjobban, ha a gyertya, a füstölő, és a kis kegytárgy mellett valami mást is kaptam volna Széchenyi feje helyett.

De persze megértem őket. De komolyan. Anyukámtól kaptunk egyedül tárgyakat. És igen, némelyik nem a legjobb, fel tudok állítani egy sorrendet neki-örülési szempontból, de van az az egy, ami az első, és éjszaka azon jár az agyam, és örülök neki.

Túl vagyok azon, hogy Széchenyinek is így tudjak örülni. Nem megy.