Egyébként meg kilábaltam depressziós hangulatomból

Tegnap kezdődött, amikor délután - minden átmenet nélkül - elkezdett romlani a hangulatom. Végülis megesik az ilyesmi, akkor még könnyen visszacsinálhattam volna, egy kis akaraterővel. De megrögzött naturalista világszemléletem azt sugallta, hogy nem szabad semmihez sem erőszakkal hozzábabrálni: ha rossz kedvem van, akkor jó kedv ebből csakis erőszakos, a természetességet megferdítő módon születhetne. Így a kedvem tovább romlott.

Estére már ott tartottam, hogy nem tudtam elaludni, de felkelni se, és egyáltalán, semmit az égvilágon nem voltam hajlandó csinálni. Ez is szar, az is szar, semmi se jó. Kezdtem komolyan attól félni, hogy emós leszek. A külsőségektől mentes emós.

De akkor este rájöttem, hogy nem akarok az lenni (persze ezt eddig is tudtam), és próbáltam a dolgokat pozitívan felfogni. Csak a legapróbbakat. Egy-egy szóra, mozdulatra, amikre 10 perce még azt mondtam volna, hogy ez is szar, nincs semminek értelme, most próbáltam kevésbé pesszimistán reagálni, feladva megszállott naturalizmusomat magamra erőszakoltam, hogy igen, ez végülis jó is lehet.

Lassan haladtam, mert kis dolgokkal kezdtem, akkor ugyanis a nagy dolgokra gondolni se bírtam. Tényleg nagyon-nagyon rossz kedvem volt. Lehangolt, depressziós, megkeseredett voltam. Soha nem volt még nekem ilyen, sírni se volt értelme. De ahogy haladtam előre, a rosszkedvem egyre gyorsabban tűnt el, mondhatni exponenciálisan, de legalábbis négyzetesen. Egyre több dologban találtam meg a jót, a szépet, és már a nagy dolgokra is mertem gondolni.

Komolyan úgy érzem, a depressziót kerültem el tegnap este.