A Kötelességől

Ma mentünk apukámhoz az öcsémmel az Avason, és leszálltunk a buszról, és ő nem akart az aluljáróba lemenni, hanem keresztül az út kanyarulatán, szembe a forgalommal. Én meg nem is értve, hová akar menni, ráförmedtem, hogy hová megy, és ő azt mondta, hogy nem szeret lépcsőzni.

És én erre elmondtam neki a véleményemet: Bizony, akkor is az aluljáróban kell menni, ha nem látjuk értelmét, ha nincs forgalom, ha olyan fáradt, hogy egy lépcsőre se bírna ránézni, ha siet, ha... Mert ez a Szabály. Szabályokat pedig azért hoznak, hogy betartsuk őket. Nem szabad azt képzelnünk, hogy a szabályok azért vannak, hogy áthágjuk őket. Nem szabad, hogy azt higgyük, hogy istenkirályok vagyunk, és körülöttünk forog a világ. Lehet, hogy most túl konzervatívnak tűnök, sőt biztos, de igenis szükség van alázatra, és ezt mostanában egyre kevésbé hallani. Mindenki csak a saját igazát hangoztatja, nem törődik másokkal, nem törődik a kötelességeivel, nem törődik semmivel.

Nem azért kell az alázat, hogy szenvedjünk miatta, hanem hogy megtanuljuk: az élet nem mindig úgy működik, ahogyan mi azt szeretnénk, és el kell néha olyan dolgokat is fogadni, amiknek semmi értelmét nem látjuk. Reggel 10 perccel becsengő előtt bent kell lenni, nem mintha nem érénk be órára, ha pontosan nyolcra vagyunk bent. Óra elején vigyázzba kell állni, nem mintha a jelentést nem tudná a hetes egyedül elintézni. Nem szabad sapkában az épületben járkálni, mert egyszerűen nem szabad.

Lehet hülyeség, sőt, igen, hülyeség, de ez a kötelességünk.