Keret - történet nélkül

Hamuszürke égbolt tárult elém. Tisztára elment a kedvem az egésztől. De akkor arra gondoltam, amit apám mondott nekem, és ettől a gondolattól felbátorodtam. Felszálltam hát a vonatra, és megkezdtem a hosszú ringatózást Szevasztopol felé.

A szevasztopoli polgármester a szokásosnál is nyájasabban fogadott. Megkínált egy csésze teával, és felém nyújtotta szivarosdobozát, amit én a legnagyobb tisztelettel elutasítottam. "Ígéretes időnk van, nemdebár?" - kezdte. "Rohadtul íréretes tárgyalásnak nézünk elébe" - gondoltam...

De akkor valami megütötte a fülemet. Persze erről nem szóltam neki, nehogy felébresszem a gyanút, de onnantól kezdve már nem unatkoztam. Árgus szemekkel követtem minden szavát, újabb botlást, vagy elszólást keresve. Folyamatosan olyan megnyilvánulásaim voltak, amivel ezeket újból és újból kicsikarhattam.

Ekkor még nem történt semmi különös, nem volt eredménye a látogatásomnak sem, és az említett botlásoknak sem. Két hét múlva azonban gondosan kidolgozott akciótervvel látogattam meg, ami, ha beválik, a végén könyörögni fog az életéért, jelképesen értve persze.

A terv végül bevált: sikerült kicsikarnom belőle valódi szándékát, könyörögni viszont nem kezdett. Volt ám neki is ütőkártyája. Ekkor viszont bennem hűlt meg a vér, és csúfos vereséggel távoztam a Krimből.

Viszont az apám említette gondolat csak nem hagyott nyugodni. Addig-addig gyötörtem magam, mígnem rájöttem a megoldásra. Három nap múlva már készen is voltam vele, és újbóli bebocsáttatást kértem.

A polgármester persze megint nyájasan fogadott, szivarral, és konyakkal kínált. "Túl magabiztos" - gondoltam, de persze semmi esélye nem volt. Kiderült azonban, hogy más a helyzet, mint én arra számítottam.

Minden regényben ez van, de így szárazon unalmassá válik. Megtöltve tartalommal azonban újra és újra el tudjuk olvasni, análkül, hogy bármennyire is megunnánk a sablont...