Letelt. Épp' ebben a pillanatban - legalábbis ezekben a percekben lettem - ugyan még csak hivatalosan - 18 éves. Azért csak hivatalosan, mert 1989. május 29-én délután 1 vagy 2 óra körül születtem, tehát valójában még nem telt el 18 év, de ma már egész nap 18 évesként intézhetem az ügyeimet.
Azaz: vehetek dohányárut és szeszesitalt teljesen legálisan és hivatalosan, űzhetek bármilyen szerencsejátékot, és részt vehetek a választásokon. Ami azonban a legjobb az egészben, hogy ezentúl magam dönthetek mindenféle kérdésben. Ezt nem úgy értem, hogy nem értenék egyet a szüleimmel, hanem hogy egy csomó adminisztrációs zűrzavartól megkímélem magam ezentúl.
Magam iratkozhatok be pl. a könyvtárba, mert ugyebár oda eddig is szülői beleegyezés kellett. Az összes papírt, amit elém nyomnak, én írhatom alá, nem pedig a gondviselés. :) Mivel nagyjából én vezetem háztartásunk hivatalos ügyeit, úgymint telefon, internet, televízió, stb., ezentúl ezeket is úgy módosíthatom, hogy nem kell megvárnom, amíg hazajön anyuci.
Az pedig, hogy felnőttnek érezhetem magam, és ha megkérdeznek, hogy "Elmúltál-e már 18?", arra azt felelhetem, hogy igen, egy cseppnyi büszkeséggel fog eltölteni. Gondolom, még legalább úgy néhány napig. :) Ez az a születésnap az ember életében, amikor a legkevésbé lehet azt mondani, amit egyébként maguk vigasztalására szoktak mondani az emberek, hogy "de hát lényegében nem változik semmi". Talán a következő ilyen a 65 éves lesz, az is csak az ingyen utazás miatt, de nincs több olyan születésnap, amikor ennyi plusz jogot kapna az ember.
Valójában azonban van a dolognak egy másik oldala is, mint mindennek, pl. a doveri sziklának, vagy a Möbius-szalagnak (gyk. ezeknek nincs). Az pedig az, hogy kurvára, sőt kibaszottul nem érzem magam még felnőttnek. Nem azért, mert nem vagyok képes megaállni még a lkábamon, meg félek, mi lesz velem ha nagy leszek, meg egyéb zagyvaságok. Nem.
Arról van szó, hogy gyereknek érzem magam. Ugrándozva, bolondosan, nevetgélve, játszogatva, fűben-avarban-hóban bukfencezve. Lapátolom még magamba a gyerekkort, és nem csak "addig,amíg lehet", hanem simán benne vagyok még, és nagyon jól tudom, hogy még jó sok ideig benne is leszek. Nem féltem etől a naptól, "mert hogy majd ezentúl megvan a döntéseid súlya"... És most se érzem azt, hogy bármi is változna az életvitelemben, vagy az életfelfogásomban.
Menjen a fenébe az összes hülye felnőtt. A gyerekeké a világ.
Azaz: vehetek dohányárut és szeszesitalt teljesen legálisan és hivatalosan, űzhetek bármilyen szerencsejátékot, és részt vehetek a választásokon. Ami azonban a legjobb az egészben, hogy ezentúl magam dönthetek mindenféle kérdésben. Ezt nem úgy értem, hogy nem értenék egyet a szüleimmel, hanem hogy egy csomó adminisztrációs zűrzavartól megkímélem magam ezentúl.
Magam iratkozhatok be pl. a könyvtárba, mert ugyebár oda eddig is szülői beleegyezés kellett. Az összes papírt, amit elém nyomnak, én írhatom alá, nem pedig a gondviselés. :) Mivel nagyjából én vezetem háztartásunk hivatalos ügyeit, úgymint telefon, internet, televízió, stb., ezentúl ezeket is úgy módosíthatom, hogy nem kell megvárnom, amíg hazajön anyuci.
Az pedig, hogy felnőttnek érezhetem magam, és ha megkérdeznek, hogy "Elmúltál-e már 18?", arra azt felelhetem, hogy igen, egy cseppnyi büszkeséggel fog eltölteni. Gondolom, még legalább úgy néhány napig. :) Ez az a születésnap az ember életében, amikor a legkevésbé lehet azt mondani, amit egyébként maguk vigasztalására szoktak mondani az emberek, hogy "de hát lényegében nem változik semmi". Talán a következő ilyen a 65 éves lesz, az is csak az ingyen utazás miatt, de nincs több olyan születésnap, amikor ennyi plusz jogot kapna az ember.
Valójában azonban van a dolognak egy másik oldala is, mint mindennek, pl. a doveri sziklának, vagy a Möbius-szalagnak (gyk. ezeknek nincs). Az pedig az, hogy kurvára, sőt kibaszottul nem érzem magam még felnőttnek. Nem azért, mert nem vagyok képes megaállni még a lkábamon, meg félek, mi lesz velem ha nagy leszek, meg egyéb zagyvaságok. Nem.
Arról van szó, hogy gyereknek érzem magam. Ugrándozva, bolondosan, nevetgélve, játszogatva, fűben-avarban-hóban bukfencezve. Lapátolom még magamba a gyerekkort, és nem csak "addig,amíg lehet", hanem simán benne vagyok még, és nagyon jól tudom, hogy még jó sok ideig benne is leszek. Nem féltem etől a naptól, "mert hogy majd ezentúl megvan a döntéseid súlya"... És most se érzem azt, hogy bármi is változna az életvitelemben, vagy az életfelfogásomban.
Menjen a fenébe az összes hülye felnőtt. A gyerekeké a világ.
2 megjegyzés:
Boldog szülinapot!
Köszi!
Megjegyzés küldése