A kislány utáni csend

Ma délután csöngött a telefon. Egy kislány hívott, legalábbis azt hittem. Aztán hamar kiderült, hogy felvétel, és én meghallgattam. Egy rákos kislány volt. Arra kért, segítsek neki és az alapítványának, hogy meggyógyíthassák a rákos gyerekeket. Nyomjam meg az egyes gombot, hogy kiküldjenek egy csekket. Én letettem a kagylót...

És borzasztó szomorú lettem. Nem segíthetek, nem tudok segíteni. Nem csak azért, mert nincs miből; pár ezer forint még volna is, amiből egy kisfiúnak, vagy kislánynak néhány napi kezelése futná. De itt nem erről van szó. Arról, hogy azok a kisfiúk és kislányok meg fognak halni. Nem azoknak kérnek pénzt, akiknek még van esélyük. Nem, azt fizeti a TB. Abból a pénzből orvosságokat fognak venni, amivel csökkentik a szenvedéseiket.

A halál előtti utolsó napokét, hetekét.

Akkor már nagyon fáj a rák. Az emberek fele egyszer megtudja, milyen az. Kettőnk közül (te, aki olvasol, és én, aki írok) valamelyikünk biztosan. Mi viszont majd csak akkor, ha eljött az idej, ha már készek leszünk itthagyni ezt a világot. Ezek a gyerekek erre még nem készültek fel. Egy éve még talán a jövőjüket tervezték: sokan masiniszták, meg tűzoltók akartak lenni, vagy épp színésznők, meg hercegkisasszonyok. A lányok az esküvőjüket tervezték, a fiúk a cégalapításon gondolkodtak (új mozdonyok, magasabb létrák...). Ők is tudják, hogy ilyesmin már nem érdemes gondolkodni... legfeljebb azon, hogy meg lesz-e a holnapi gyógyszer.

Na ezen szomorodtam én el. Utána percekig csak néztem magam elé, és nem tudtam volna megszólalni. Mi csak annyit tehetünk értük, hogy gondolunk rájuk, és szurkolunk nekik. Például, hogy írok ide róluk egy bejegyzést. Ezzel nem sokat tettem, de megnyugodtam picit.

Legalább gondoltam rájuk.